Megjegyzés: Igen, egyedül voltam itthon, érzelmes hangulatban. Valahogy így született ez a kis szösszenet.

     Az angyalok tudják...

írta: Miyo-chan

Lépései zaját tompán elnyelte a barna föld, fölötte a kopár fák könyörgően nyúltak az ég felé. Sasuke Uchiha egy elhagyatott erdőben sétált. Nem értette magát. Nem értette mi van vele.

Eddig annyira teljesíteni akarta a bosszúját, feladott mindent érte, most meg... elvesztette az életkedvét. Már nem volt kedve semmihez, csak egy sötét szobában akart kuksolni, a múlton rágódva. Amikor gyermekkorukban még boldogok voltak Itachival...

Dühösen megrázta a fejét, megszaporázta a lépteit.

- Ne érdekeljen a múlt! Csak a jövő számít, amiben végre meglelem a bosszú kulcsát! - hajtogatta magában, de már ezek is csak üres szavak voltak, nem csillant meg bennük a remény.

Egyedül akart lenni, mégis társaságra, szeretetre vágyott. Sasuke Uchiha, mélyen, belül, a szíve érintetlen kis zugában, szeretetre szomjazott. Arra a szeretetre, amit kettétört gyermekkorában nem kapott meg és amit később saját akaratából taszított el.

Hirtelen érezte, ahogy valami hideg landol az arcán.

- Mi a...? - pillantott fel a szürkésfekete felhős égre. - Szuper, más se hiányzott, mint egy nagy zivatar.

A fejére húzta a csuklyáját, futásnak eredt, miközben az eső egyre vadabbul zuhogott, tépte a köpenyét.

- Most merre?

Meglátott egy barlangszerűséget a sziklafalban.

- Tökéletes!

Gyorsan besurrant.

- Pfff. - levetette magát a fal tövébe és levéve csuklyáját, megrázta éjsötét tincseit.

- Kellett nekem sétálgatni. - puffogott magában.

Aztán jött a következő gondolat: egyedül van! Senki sem fogja háborgatni, hogy mi a következő lépése vagy hogy tartson nekik edzést. Itt békén hagyják.

- Egyedül... - ízlelgette a furcsa szót.

Körülnézett a barlangban. Félhomályos volt és nyirkosan hideg. Bár annyira nem volt vészes a helyzet, mint odakint.

- Egy ideig megteszi. Aztán ha elmúlt a vihar, hazamegyek. - döntötte el az Uchiha, majd hátradőlt, lehunyta a szemét.

Arra riadt fel, hogy valami meleg érinti az arcát. Rosszat sejtve pattantak fel a szemei, egyből a kardja után kapott.

- Nyugalom. - csitítgatta egy lágy hang, miközben a látogató hátratolta a csuklyáját.

- Sa...Sakura? - nyögte álmélkodva Sasuke. - Hogy kerülsz ide?

- Én is a vihar elől menekültem be, mint te. - vont vállat a lány és beletúrt rózsaszín tincseibe. - Tüzet kéne gyújtani, mert nagyon hideg van. - borzongott meg. - Csoda, hogy te nem fagytál halálra.

- Hagyd, majd én. - intette le Sasuke, amin maga is meglepődött. Mikor lett ilyen udvarias? Pár kézjelet formált, majd meggyújtotta a padlón lévő levél- és gallycsomót.

- Sokkal jobb. - mosolygott a kunoichi és kezeit a tűz fölé helyezte.

A fiú tekintete akaratlanul is végigsiklott a rég nem látott ismerősön. Elidőzött a köpenybe burkolt, karcsú alakon, az apró kezeken és a smaragdzöld szemen, amiben piciny gyémántként tündökölt a tűz visszfénye.

- Mint egy angyal... - jött a gondolat. - Te jó ég, miket gondolok?!

- Na és, hogy haladsz a terveddel? - csevegett a lány, de a szemét közben nem vette le a tűzről.

- Mi? - pislogott az Uchiha. - Ja... persze, jól.

- Az jó. Gondoltál már arra, hogy milyen lesz megtenni?

- Mármint micsodát? - értetlenkedett a fekete.

- Hát megölni Itachit. Elégedett leszel?

- Igen. - morogta Sasuke.

- Ez furcsa... - gondolkodott hangosan a lány. - Én nem elégedett lennék, hanem szomorú. Mégiscsak a bátyád.

- Te ezt nem értheted. - mondta nyersen a fiú.

- Hát jó. - Sakura vállat vont, a meleg mosoly még mindig ott csillogott az ajkain. A fekete valahogy nem tudta elszakítani róla a pillantását.

- És... a többiek hogy vannak? - nyögte ki nagy nehezen.

- Jól, sőt, remekül. - csevegett a lány. - Naruto szorgalmasan edz, remek hokage fog válni belőle. Én Tsunade-samánál tanulok.

- Naruto? Hokage? Hová süllyedt a világ? - ironizált magában az Uchiha, de nem mondta ki hangosan.

Csönd borult a barlangra, csak a tűz finom ropogása hallatszott. Különös csönd volt. Nem az a feszült, ideges, az a 'jajmondanomkellvalamit' csönd, hanem olyan kellemes, bizsergető.

- Jó csönd. - állapította meg Sasuke. - Most valahogy nem érzem annyira magányosnak magam...

Pár perc múlva a kunoichi a barlang bejárata felé kapta a fejét.

- Elállt az eső! Úgy látszik ez csak egy gyors zápor volt. - állapította meg vidám hangon és felállt. - Jó volt téged látni Sasuke, örülök, hogy segíthettem. Remélem már jobban érzed magad és visszatért az életkedved.

- Várj! - kapta el a karját az Uchiha. - Honnan tudod, hogy rossz hangulatom volt és társaságra vágytam?

- Az angyalok tudják... - nevetett a lány csilingelően, majd kicsusszant a kezéből és eltűnt az erdőben.

Sasuke kimeresztett szemekkel nézett utána, de már nem láthatta.Zavarodottan megrázta a fejét. Felállt, lehúzta a csuklyáját és kisuhant az immár száraz levegőre.

Nem értette a barlangban történteket, de úgy döntött nem foglalkozik vele.

- Agyamra ment a bosszú, biztos hallucináltam. - gondolta magában. - Hiszen hogy lehetett volna itt Sakura?

De akárhogy is próbálta figyelmen kívül hagyni a szíve rejtett zuga már nem volt annyira magányos...