Veled vagy Nélküled?

by: Emsi

13. fejezet: Veled vagy Nélküled?

 Az ég narancsos színben úszott, amikor a nap lassanként felfelé kezdett araszolni. Reggel hat óra.  Reggel? Nem, inkább mondanám hajnalnak. A tengerparttól nem messze lévő kis szálló összes vendége aludt, kivéve egyetlen embert: engem. Nem, mintha nem próbáltam volna, de még túlságosan élénken éltek bennem az események.
     Amikor Narutóval hazaértünk… szóval a történtek után… képtelen voltam álomba merülni. Olyan három-tájt győzött csak felettem a fáradtság, de az se tartott sokáig. Pontosan négy óra ötvenöt percet jelzett az óra kijelzője, amikor újra felpattantak a szemeim. Először még kellemesen hatott a tenger befelé áradó illata, s az újra magam köré tekert takaró melegsége. Aztán egy másodperc alatt beugrott minden… az este… a vöröshajú lány szavai… és az a röpke képkocka, ami darabokra törte a szívemet.
     Újra felidéztem magamban a képet, amikor Sasuke állítólagos barátnője magához húzza a fiút, s ajkuk majdnem összeér. Ezek után nehéz lenne nem elhinni, amit az a lány mondott.
     Lassan felültem a hatalmas ágyon, s hátratűrtem kócos fürtjeim. Csak ekkor vettem észre a földön fekvő szőke fiút, de a smaragdok egyből bűntudatot tükröztek. Kissé homályos, hogy miket mondtam neki… vagy miket csináltam… de az egyértelműnek látszik, hogy túlságosan rá támaszkodtam. Különben még ő sem töltötte volna padlón az éjszakát… legalábbis azt hiszem. Valószínűen annyira szorítottam, hogy nem tudott elmenekülni a saját ágyáig.
     Halvány, de gondterhelt mosoly tűnt fel az arcomon, amikor alaposabban végigmértem őt... a szőke tincseit, amik kuszán terültek el a meleg faburkolaton… a kifejezéstelen arcát, a kissé szétnyíló ajkát és a bőrét súroló hosszú szempilláit. Annyira törékenynek… és talán egy kicsit szomorúnak is tűnt. Talán ez az, amiért még jobban felerősödött a szívembe markoló bűntudat. Még egyszer nem ismétlődhet meg a Sasuke elvesztése okozta cirkusz. Így is már túl sokszor használtam ki Naruto irántam táplált érzéseit, még ha akaratlanul is. Mostantól nem leszek a terhére. Mindenképpen erősnek kell mutatnom magam, és ha mégis megtörnék, akkor se kezdhetek el sírni a vállán. Az egész az én problémám volt, és az is marad.
     Pontosan, ez a megoldás. Ennél csak az lenne a jobb, ha karanténba tennének, úgy legalább nem tudnék ártani minden egyes embernek, aki fontos nekem.
     Újra az órára tévedt a tekintetem... hat óra nyolc perc. Túl éber vagyok ahhoz, hogy itt feküdjek még két óráig. Lassan kinyújtóztattam a végtagjaim, majd elvánszorogtam a fürdőig, s az arcomba csapó víznek lassan sikerült más irányba terelnie a gondolataimat. 
     Miközben a zuhany alatt álltam, ideges léptek közeledtek a szálló felé. A hosszú, kecses lábakon viselt mélyfekete tűsarkú egyenletesen kopogott a kőúton. Ekkora az ég lassan már teljesen kitisztult – ez van, nyáron mindig korábban kivilágosodik. Mázli, hogy a többiek nem azok a fajták, akik a fény hatására ébrednek. Akkor az egész elképzelésemnek annyi lenne –gondoltam én, de az nem fordult meg a fejemben, hogy egy kívülálló személy akar megakadályozni a tervem megvalósításában.

     Magam is meglepődtem, amikor alig tíz perc múltán már óvatosan settenkedtem le a lépcsőn az összepakolt cuccaimmal a kezemben. Egy halványrózsaszín, cipzáras pulcsit viseltem, melynek kapucnija fehéren csillogott. Így pont passzolt a hozzá felvett fehér, zsebekkel díszített térdgatyámhoz és hasonlóan rózsaszín papucsomhoz.
     Szerencsére még Ayame sem ébredt fel, így nem kellett magyarázkodnom, hova is megyek hajnalok hajnalán a táskámmal együtt. Tulajdonképpen nem is csak ezért örültem neki… ugyanis pár perce fogmosásnál találtam egy… hát, szóval találtam egy óvszeres dobozt a tükörszekrényben. Ami végül is teljesen érthető. Fő az elővigyázatosság. De hiányzott belőle egy.
     Már a gondolattól is enyhe pírok jelentek meg az arcomon, miközben előkaparásztam egy papírlapot. Egyértelmű, nem? Naruto kizárt, hogy… szóval nem használhatta, hisz nincs itt senki, akivel hajlandó lenne…
     Na jó, ez gáz. Tizennyolc éves vagyok és nem bírom lelkiismeret furdalás nélkül kimondani a szex szót. Mindegy. Szóval Naruto – talán rajtam kívül – senkivel sem lett volna hajlandó lefeküdni. Én határozottan tiszta vagyok. Tehát maradt Kakashi. Tudtam. Éreztem, hogy van valami közte és Ayame közt. De hogy csak úgy, itt… 
     Letettem a pult egyik fiókjából kihalászott tollat a firkantásom mellé és újra felkaptam a bőröndömet. Gondoltam, azért jobb, ha megírom nekik, hogy leléptem. Nem akarom, hogy halálra aggódják magukat.
     Amikor már sikeresen belemélyedtem Kakashi és Ayame kapcsolatába és véletlenül sem jutott eszembe Ő, magától kitárult előttem az ajtó. Furcsa érzés fogott el, amikor hirtelen az arcomba fújt az enyhe szellő, s még erősebben éreztem a tenger illatát… de ami még furcsább, az az elém táruló lány képe volt. A szememen nehéz volt nem észre venni a döbbenetet, majd az őszinte undort.
     Vonakodva mértem végig a lány hosszú, fehér lábait, túlzottan rövid, fekete farmerszoknyáját és testhez simuló, lila topját, mígnem tekintetem találkozott az övével.
     Hogy kerül ez ide? Mit akar?
     Éreztem, ahogy az arcom másodpercek alatt szomorú, mégis dühös kifejezésbe torzul.
     Ez az a vörös.
     - Mit keresel itt? – sziszegtem, s megvetően biccentettem oldalra a fejem. – Azt, akire a legnagyobb szükségem volt, már elvetted tőlem. Mit akarsz még? Mit?
     - Nos – kezdte, s kecsesen hátravetette tűzvörös tincseit. – Pont erről szerettem volna beszélni veled.
     Vonakodva néztem rá. Ez szórakozik velem? Komolyan azt hiszi, hogy ezek után kíváncsi vagyok a véleményére? Röhögnöm kell.
     - Nem érdekel – motyogtam és hevesen próbáltam kikerülni, hogy végre elszabadulhassak erről a helyről, de könyörgő hangjától, fogalmam sincs, miért, földbe gyökerezett a lábam.
     - Kérlek – szólt, de amikor a szemem sarkából rápislantottam, elvonta tekintetét. – Muszáj elmondanom valamit.
     Még most is gyanakodva próbáltam kiolvasni valamit az arckifejezéséből. Valamit, ami egy kicsit is arra utal, hogy valami újabb átverés részesévé akar tenni… de sikertelennek bizonyult.
     Alig észrevehetően az órámra pillantottam. Végül is még elég korán van. Egy pár percbe még nem halok bele.
     - Rendben – morogtam. – Mondd!
     - Üljünk be valahova. Az a kávézó a parton már nyitva van. Hosszú sztori lesz.
     Megadóan néztem rá. Ennyit a korai hazaútról.

     Újabb tíz percembe telt, mire végre leértünk abba a nyavalyás kávézóba. Ment volna gyorsabban is, de „Miss Tűsarkú-kell-a-tengerparta” kissé lelassított. Szóval alkalmazkodnom kellett. Bár az is megfordult a fejemben, hogy szó nélkül felgyorsítok és elvárom, hogy tartsa velem a lépést. Meg is érdemelte volna. Nem is értem, miért nem csináltam ezt. De most már mindegy. Néhány hozzám hasonló barom, akik felkeltek reggel hatkor már így is megbámultak a bőröndöm miatt, nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni azzal, hogy teljes sebességgel rohanok egy mögöttem egyensúlyozó csajjal a nyomomban.
     Tehát most itt vagyunk. A „Vörös” – bocs, mivel nem tudom a nevét, képtelen vagyok máshogy hívni – már egyből kért magának egy extra kelyhet, amibe elegánsan bele is vágott. Eddig fel se tűnt, de elképesztően jól fest. És még ezek a kecses mozdulatai… még egy egyszerű KELYHET is képes így enni. Nem csodálom, hogy…
     Megráztam a fejem. Eszedbe ne jusson, Sakura! – parancsoltam magamra, és úgy döntöttem, hogy tényleg odafigyelek, hogy legalább ne unatkozzak annyira ezekben a kényszer-percekben.
     - Oké – sóhajtott a velem szemben ülő és hátra dőlt a székében, miközben kezeit összefonta a melle alatt. – Legutóbb… eléggé ribanc módján viselkedtem veled.
     Erre még csak jössz rá? – legszívesebben ezt mondtam volna, de nem akartam félbeszakítani. - Mondjuk ha valami véletlen folytán a szemembe nézne, simán leolvashatná rólam ezt a mondatot. De nem probléma.
     - Kissé – mondtam végül.
     - Akkor elfelejtettem bemutatkozni. Karin vagyok.
     Bólintottam. Szóval Karin…
     - Tehát először is azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Tényleg… görény voltam.
     A „bocsánat” szó hallatán meglepetten pislogtam rá, de még mindig nem tűnt el az arcomról az az undor, ami azóta rajta van, amióta megláttam az ajtóban.
     - Figyelj. Én ezt elfogadom – kezdtem, majd felsóhajtottam – de attól még nem változtat semmin. Valószínűen Sasuke nem említette, de engem is átvert – mondtam, s éreztem, ahogy fájdalmas, mégis széles mosoly terül az arcomra, miközben lehunyom a szemem, nehogy lássam a képét.
     - Ez a másik, amiről beszélni akartam veled. Valójában engem nem…
     - Ne – vágtam a szavába, és kifejezéstelenül meredtem az asztalra. – Figyelj. Egy évig voltam együtt Sasukevel. Semmi. Semmi jele nem volt annak, hogy szakítani akar velem. Aztán bátyját... meggyilkolták. Azt, akivel kiskora óta élt, azt, akinek hála nem veszett el a szülei halála okozta űrben. De ennek ellenére együtt maradtunk. Soha nem hozta fel a halálát, amikor vele voltam és úgy viselkedett, mint bármikor máskor – idéztem fel a régi időket, s szinte elmerültem a saját emlékeimben. – Nem akart engem is belevonni. Nem akarta, hogy miatta aggódjak. Nem akarta magát gyengének mutatni előttem. És akkor hirtelen eltűnt. Egyik nap felébredtem, és nem várt a házunk előtt, hogy együtt menjünk a suliba. Kiderült, hogy előreugrott egy évet és egyetemre ment. És nekem erről egy árva szót sem szólt.
     Továbbra is ironikusan mosolyogtam Karinra, aki láthatóan már tudta, mi a folytatás.
     - Suli után az első dolgom az volt, hogy felhívjam. De nem vette fel. Óránként legalább egyszer próbálkoztam, de semmi. Másnap reggel korábban keltem és úgy döntöttem, magam megyek el az egyetemre – keserűen felnevettem. – De minek is jártatom a szám… hisz te is ott voltál. Jól tudod, mi történt.
     Nem ismertem magamra. Azt se tudom, miért pont neki beszélek erről. Minek VELE osztom meg az érzéseim. Talán azért, mert ő nem adja tovább senkinek. Vagy azért, mert látni akartam az ő képén is azt a keserűséget, ami az enyémen honolt, miközben felidézte a történteket.

     „- Sa-suke-kun – dadogtam, s kikerekedtek a szemeim.
     Azért jöttem ide, hogy tisztázzam vele a dolgokat, és számítottam rá, hogy nem mennek majd simán, de arra nem, hogy ilyen gyorsan szembesülnöm kell velük. A Konoha High egyenruhájában virítottam az egyetem bejáratában. Hátközépig érő tincseim gondosan kifésülve omlottak a vállamra, s a smaragdzöld szempár döbbenten meredt maga elé, miközben megszorítottam magam előtt a táskát, mintha azzal le tudtam volna vezetni a feszültséget.
     Ott volt. Megtaláltam, akit kerestem. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint addig. Porcelánfehér bőrén megcsillant a napfény, mélyfekete fürtjei kuszán lógtak a sötét szempárba. De az a tekintet… meg sem lepődött, amikor meglátott. Szinte átdöfött a pillantásával… de mindez még nem lett volna semmi. Csakhogy a hajába túró, s nyaka köré fonódó karok nem az enyémek voltak. Egy vörös hajú lány húzta magához az állítólagos „pasim”, szája szétnyílt, arca kipirult, szemeit pedig unottan forgatta, amikor meglátott maga előtt.
     - Ez meg ki? – kérdezte nemtörődő hangnemben.
     - Nem kell vele foglalkoznod. Csak egy régi ismerős – mormolta a srác, s lehámozta magáról Karin gyöngéd kezét, aki ennek hatására pajkos mosollyal az arcán mögé ugrándozott. – Mit keresel itt… Sakura?
     Ledermedtem, s akárhogy is nyitottam a szám, nem jött ki rajta hang. De ő még csak meg se rezzent, így várta a választ. Megremegtem. Nem értettem… hogy változhat meg valaki ennyire röpke egy nap alatt.
     Behunytam a szemem, s egy pillanatig magamban tartottam a levegőt, hogy abbahagyjon végre a remegés.
     - Ha nincs semmi mondanivalód, akár le is léphetsz...
     - N-nekem semmi – suttogtam, s próbáltam visszatartani a könnyeimet. – Viszont neked bőven elég magyaráznivalód van, nem gondolod?
     - Ch. – Félig visszafordult, de tekintetét még mindig erőteljesen fúrta belém. – Ugyanolyan idegesítő vagy, mint régen. Kopj le, lúzer. Dolgom van.
     És ezzel megadta a kegyelemdöfést.”

     Ahogy Karin velem együtt felidézte az emléket, újra elvonta tekintetét, s kezét a szája elé tette.
     - Khm… nos… igen – mondta végül, mire hátradőltem a székben.
     - Ennyi. Sasuke nem szakított velem, ennek ellenére azt láttam, hogy egy másik csajjal smárol az egyetem előtt. És még neki állt feljebb. Nem is tudom, mi ütött belém a héten… hogy hogy gondolhattam, hogy megváltozott.
     Az utóbbit inkább csak magamnak jegyeztem meg, s egy másodpercre el is felejtettem, hogy itt van a vörös is. Mintha nem is én lennék. De tök nyolc, nem? Hamarosan hazamegyek. És soha többé nem látom ezt a párost. Legyenek boldogok együtt. Nem leszek többé senki bábuja.
     Újra az órámra pillantottam. Hét óra két perc.
     - Ideje mennem – jelentettem ki és már álltam is fel, de a lány megint csak megállított.
     - Várj! Nem csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek!
     - Én viszont nem szeretnék többet hallani.
     Egy pillanatra tétovázott, majd kérlelőn nézett rám.
     - Sakura… erről mindenképpen tudnod kell.
     Meglepődtem, amiért a nevemen szólított, de végül mégis visszaültem.
     - Tegnap, mint mondtam, hülye voltam. Nem gondolkodtam tisztán.
     Türelmetlenül doboltam az ujjammal az asztalon.
     - A lényeget.
     - Hazudtam – nyögte ki végül, mire szó szerint megmerevedtem.
     Ez… erre nem tudok mit mondani. A szívem hevesen kezdett dobogni. Ekkor azonban újra a fejembe szökött az a bizonyos kép.
     - Ha hazudtál, akkor miért csókoltad meg Sasuket? – tettem fel a kérdést, miközben a szám gúnyos mosolyra húzódott.
     Láttam, hogy megdöbben. Az gondolom nem jutott eszedbe, hogy ott leszek, amikor rámászol, mi?
     - Nem csókoltam meg – sütötte le a szemét, s a hangja fájdalmasan csengett.
     - Jó, etess valaki mást…
     Most már végképp nem értettem az egészet. Övé Sasuke. Kész. Minek strapálja magát itt és próbál meggyőzni az ellenkezőjéről?
     - Csak megpróbáltam – helyesbített, mire megint ledermedtem. – De ő elhúzódott. Figyelj… Sakura. – Érződött, hogy még csak most ízlelgeti a nevem. – Anno, amikor Sasuke… egyedül hagyott téged… az nem önszántából történt.
     Az eszem azt súgta, hogy most lépjek le innen, de volt valami, ami itt tartott. Talán a remény egy apró szikrája? Lehet… de valami eszméletlenül gyűlöltem magam miatta.
     - Sasuke, amikor Itachi meghalt, még kiskorú volt, így a nagybátyjának, Uchiha Madarának kellett befogadnia. Nem mintha ő annyira ellenezte volna az egészet… És Madara a szüleimmel együtt gazdag nagyvállalkozó. Az egész üzlet volt.
     Egy darabig csak bambultam, majd megráztam a fejem.
     - Nem… Sasuke nem olyan, akit annyira az üzlet érdekel. Nem ment volna bele.
     - Lehet. De Madarának megvannak a módszerei. Azt állította, hogy amíg élt, Itachi is ezt akarta. Így Sasuke mindig úgy cselekedett, ahogy ő kérte, mint egy jófiú. Persze, megvoltak a maga ügyei a törvénnyel… de ez a személyiségével jött.
     Ahogy ezt mondta, láttam rajta, hogy vágyakozva merül el a múltban. Egy pillanatra fura érzésem támadt. Ő is szereti Sasuket… pont úgy, mint én.
     - Ezt persze én jól tudtam. Viszont én tényleg szerettem őt, és úgy tűnt, lassan ő is kezd így érezni irántam. Hát nagyot tévedtem.
     - Azt akarod mondani, hogy… – Nem tudtam befejezni a mondatot.
     - Pontosan. Azt hittem, hogy ha elérem, hogy te eltűnj az életéből, akkor visszakaphatom. De… nem egészen így történt. Amint rájött, hogy találkoztam veled, egyből kérdezősködni kezdett és teljesen kibukott – regélte tovább, majdnem úgy, mintha ezer éve ismernék egymást.
     Egyetlen szót se bírtam kipréselni magamból. A pulzusom az egekbe szökött… Már nem is hallottam, hogy mit mond, csak azt, hogy beszél. Arra eszméltem fel, hogy hirtelen csend honol. Megrezzentem és bocsánatkérőn néztem rá. Mint aki fogta a jelet, az asztalra könyökölt és megragadta a kezem… én pedig totál zavarba jöttem, s elpirulva néztem körül, látja-e ezt valaki.
     - Sakura. Én totálisan elcsesztem a magam részét… annyira vissza akartam szerezni Sasuket, hogy nem vettem észre azt, aki valójában fontos nekem. De te ne szúrd el!
     - Ömm… kö-köszönöm – motyogtam, mivel nem igazán tudtam mit válaszolni erre.
     Magam is meglepődtem, milyen hirtelen, mégis óvatosan csúszott ki a kezem az övéből, kaptam fel a bőröndöm és kezdtem el rohanni.

     Csakis én lehettem ekkora hülye! Ha beszéltem volna vele tegnap, akkor erre nem kerül sor – futott át az agyamon, miközben teljes erővel futottam felfelé a lehető legrövidebb úton. Még csak nem is gondolkoztam. Valahogy tudtam, hogy már nincs sok időm. Ha egy percet is elvesztegetek, már nem lesz ott. Istenem, én, barom! Legyen még ott! Muszáj találkoznom vele!
     Éreztem, ahogy legördül rajtam egy izzadságcsepp, ahogy a szembeszél a hajamba kap, s ahogy a lábam kezdi felmondani a szolgálatot, a bőröndöt tartó kezemmel együtt. De nem érdekelt. Már láttam, ahogy elém magasodik a Hoozuki Szálló hatalmas üvegoldala, ami tükrözi a rá vetődő napfényt, a fölé elterülő felhőket, s az előtte álló, számomra túlontúl szexi hatást kölcsönző fiú.
    Ott van! – suttogtam magamban, ugyanis annyira kifárasztott a sietés, hogy nem bírtam megszólalni… Azonban az arcomról könnyedén le lehetett olvasni, mire gondolok. Ugyanis, amint, még ha csak távolról, de megpillantottam Sasuket, a szemeim felpattantak, az ajkam szétnyílt, s újra vörös pírok tarkították az arcom.
     Kábultan vizslattam, ahogy engem észre se véve pakolja a kocsijába a cuccait, ahogy keserűen, kifejezéstelen tekintettel lecsapja a csomagtartó tetejét, ahogy mélyfekete tincsei üres szemeibe lógnak…
     Ahogy őt néztem, szinte megfeledkeztem minden fáradtságomról. Kellemes, meleg érzés áradt szét a testemben és a nap folyamán először húzódott a szám őszinte mosolyra. Már alig tíz méterre jártam tőle, amikor ösztönösen elengedtem a csomagomat.
     - Sasuke! – lihegtem a nevét.
     Épp, hogy ideje volt megfordulni, mire szabályosan rávetettem magam és forró csókkal üdvözöltem. Egy másodpercig mintha ellenkezni próbált volna, majd engedett a felgyülemlett vágyainak és éhesen csókolt vissza. Egyik kezével szenvedélyesen a hajamba túrt, miközben a lendülettől vezérelve a falig hátrált. Akaratlanul is elkuncogtam magam, amikor tőle szokatlan vadsággal viszonozta előbbi lépésem, mire a hajamba túrt, s lassan az autóra döntött.
     Ahogy elhúzta a fejét, félig felnyitottam a szemem és végigmértem azt a rég látott, kacér félmosolyát. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, s gyöngéden végigsimítottam mélyfekete tincseit, majd játékosan pörgettem végig őket az ujjamon.
     - Sajnálom… hogy nem bíztam benned – suttogtam még mindig kábultan, miközben szinte elmerültem az éjfekete szempárban. – Teljesen elvesztettem a fejem, nem láttam tisztán a dolgokat – hadartam, mire gyöngéden a szám elé emelte az ujját.
     - Psszt. Neked nem kell semmiért bocsánatot kérned. Én adtam okot arra, hogy elhidd – mormolta, mialatt a lehelete súrolta a bőrömet.
     Akármennyire is nem akartam, apró könnycsepp szökött a szemem sarkába. Ekkor mintha eszébe jutott volna, óvatosan felhúzott az autóról, de továbbra is megtartotta titokzatos, mégis pajkos mosolyát.
     - Kapsz valamit – szólalt meg újra, mire értetlenül meredtem rá.
     Hogyan?
     Egy laza mozdulattal kiemelt valamit a nadrágzsebéből. Kettőnk közé emelte az ajándékomat szorító öklét, majd elegánsan engedte kicsusszanni az ezüstláncot.
     Elképedtem.
     - De… mikor? Honnan tudtad? – dadogtam.
     Az arca semmit sem változott, mégis láttam a tekintetén, hogy pont ezt várta tőlem… De most nem bírtam megjátszani a durcást. Annyira… gyönyörű.
     - Az maradjon az én titkom – felelte nyugodtan.
     Szétkapcsolta a medált, mire szórakozottan megpördültem és előrehajtottam a fejem, hogy a hajam ne legyen útban. Éreztem, ahogy a nyakam köré helyezi az ékszert, majd hűvös ujjaival visszakapcsolja és végighúzza az ujját a gerincemen.
     Beleborzongtam az érintésébe és kénytelen voltam megint felnevetni, miközben a medalionra fektettem a kezem. Ekkor hirtelen összefonta kezét a hasamon és magához rántott.
     - Naa! – szóltam le, de valójában tetszett ez a gesztus.
    És még jobban tetszett, amikor fejét a vállamra hajtotta, majd apró csókokkal halmozta el a nyakam. A másik irányba biccentettem, hogy jobban hozzáférjen, de nem bírtam sokáig, s újabb csókban forrtunk össze.
     - Szeretlek… „Sasuke-kun” – leheltem, mire válaszként végigsimított az arcomon és a fülem mellé hajolt.
     - Én is téged – mormogta bársonyos hangon.
     Erre átkaroltam a nyakát megint az ajkára tapasztottam az enyémet.

     - Ez most komoly!? – kiabálta Naruto a telefonba, mire zavarodottan felnevettem.
     Sasuke éjfekete Porschéje anyósülésén ülve az az érzésem támadt, hogy fel kéne hívni Narutót, hogy ne aggodalmaskodjon már úgy, ahogy szokott. Nos, így is tettem, de most inkább kiakadt, mint hogy megkönnyebbült volna.
     - Aha – bólintottam és átengedtem magam a nyitott ablakon át besüvítő szélnek. – De ugye nincs harag?
     - Hát ez kész – csapott a fejére a szőke a vonal túloldalán. – Itt hagysz egy fecnit, miszerint nem bírsz több időt eltölteni ezen a helyen, ezért korábban hazajössz… mindezt az után, hogy annyira kivoltál, hogy a padlón kellett aludnom miattad. És most felhívsz, hogy ne aggódjak, mert minden rendbejött? Teljesen összazavarodok miattad!
     Ahogy felsorolta az eseményeket, fülig pirultam, s lopva egy pillantást vetettem Sasukere, hogy lássam, mennyire figyeli a beszélgetést. Megkönnyebbülésemre rezzenéstelenül bámulta az utat, de biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül minden egyes szót hall.
     - Bocsii – motyogtam halkabban, majd eszembe jutott valami. – Tényleg, Naruto!
     - Hm?
     Oké, ez gáz, de nem bírtam ki hazáig.
     - Mit mondott Hinata?
     - Hinata? – A hangja meglepettséget sugallt.
     Ne már, hogy ne emlékezzen!
     - Tudod, nemrég felhívott! Azt hiszem, tegnap előtt…
     - Ja! Igazság szerint téged keresett.
     Leesett az állam.
     - MI!? – visítottam, mire Sasuke is rám nézett a szeme sarkából. – Akkor mér’ nem szóltál!?
     - Azért, mert mire sikerült kinyögnie, addigra leléptél. Amúgy meg eleve téged akart hívni, csak nem vetted fel…
     - Biztos le volt halkítva – jegyeztem meg magamnak. – De akkor is, Naruto, TUTI, hogy mondott neked valamit!
     - Hát nem.
     - Előttem nem kell titkolóznod…
     - Megnyugodhatsz, én totálisan igazat mondok.
     - Az istenért már, veled nem lehet beszélgetni!
     - Most méért?

     És hasonló hanghordozásban folytatódott a beszélgetésünk egészen addig, amíg Kakashi meg nem unta a dolgot és ráparancsolt Narutóra, hogy tegye le azt a nyamvadt telefont, mert lehetetlen ilyen visítozások között rendesen vezetni.
     Szóval így telt a tizennyolcadik nyaram. Nem mondom, hogy mindig mindenben tökéletes volt, de… ha nem jövök el, sosem tudom meg, hogy Sasuke miért hagyott el valójában… és sosem jövök vele össze… újra.
     Tulajdonképpen három éve még elég éretlen voltam és gyerekes. Most viszont valahogy mindent tisztábban látok… és ha jobban belegondolok, ez az egész cirkusz csak megszilárdította a kapcsolatunkat.
     Így azt hiszem már nyugodtan kimondhatom: kész vagyok szeretni őt. Még nem tudom, mit hoz a jövő, hogy miben fogok én és ő megváltozni.
     Viszont most szeretem… és Vele akarom leélni az életem.

The end