. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy élek. Átbillenve a jobb lábamra hátat fordítottam a vörösnek és kifelé vettem az irányt. Először a lehető leglassabban haladtam előre, ugyanis tudtam, hogy ha kicsit is begyorsítok, szembe találhatom magam a padlóval. De ezúttal az érzéseim felülkerekedtek a józan eszemen. Egyre kevésbé tudtam magamba fojtani azt a mérhetetlen fájdalmat, ami készült előtörni belőlem. Ahogy nőtt bennem a feszültség, úgy gyorsultak a lépteim.

     A bejáratnál megtorpantam és bizonytalanul pihent meg a kezem a koszos kilincsen. Mély levegőt vettem, s utoljára hátra pillantottam a lányra.

     - Hazudsz – sziszegtem megvetően, de még nem engedtem el a könnyeimet.

     Csak egy utolsó, határozott pillantást akarok vetni rá, mielőtt elfutok. Igen, Sakura, ez az… nézz rá, emeld rá a tekinteted… - bíztattam magam, mire a smaragdok magával ragadták a vörös pillantását.

     - Sasuke… akármennyire is rossz dolgokat tett egykor… soha nem követne el még egyszer ekkora hibát – motyogtam, s láttam, ahogy egy pillanatra megremeg.

     Pont ezt akartam elérni: hogy meginogjon. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kicsapjam az ajtót és kirohanjak a tömegbe.

     Jelenleg két dolog érdekel: a legkisebb mértékben is elkerülni Sasuket, amíg össze nem szedem magam és kideríteni, hogy igazat mondott-e ez a lány. – Annak ellenére, hogy teljes erőből fúrtam magam az emberek közé, olyan volt, mintha lassított felvételben mozogna a lábam. És ez így is volt… minden lépéssel egyre csak lassult a mozgásom, s nem egyszer botlottam meg a saját lábamban. Ezt így nem bírom…

     Hirtelen megálltam, s a térdemre támaszkodva fújtam ki magam. Lehunytam a szemem, hogy ennyivel is könnyebb legyen visszatartani a könnyeim, de így is éreztem, ahogy minden egyes cseppje átissza a bőröm. Miért van ez?

     - Miért pont velem történik ez… újra?

     Karin enyhén bizonytalanul meredt a kitárt ajtóra. Tekintete ezúttal komoly volt, s teljesen belemerült a gondolataiba. De nem csak az utolsó szavaim kavarogtak a fejében… ugyanis a tömegből egy lilás szempár szegeződött rá. A lány nem mozdult, s pislogás nélkül állta a másik tekintetét. A kezét a háta mögé rejtette, s hirtelen egy számára idegen érzés tükröződött a tekintetéről.

     „Én… győztem. Nem? Végre… itt az esély, hogy visszaszerezzem Sasuket… örülnöm kéne… de akkor… mi ez a furcsa érzés? Bűntudat?” – tette fel a kérdést magában, s megadóan pillantott a sarokba, hogy elkerülje az őt vizslató személy mindent látó tekintetét. - „Vagy inkább… üresség?”

     Idegesen harapott az ajkába, majd hevesen rázta meg a fejét és hangos léptekkel indult meg a fiú felé.

     - Hello… Suigetsu – motyogta halkan és az említett előtt megtorpant.

     - Mi volt ez az egész? – kérdezte az előbbi előadásomra utalva.

     - Ch, nem sokat haboztál ezzel a kérdéssel – jegyezte meg gúnyosan, de a hangja mégis olyan erőtlennek tűnt.

     - Hagyd már! – intette le a szemeit forgatva. – Csak mert ha az, amire gondolok, akkor semmi szükség arra, hogy tovább kövesselek, mint egy kutya.

     A lány újra megrezzent. „Már megint… mintha… minden, amit egész idáig építgettem összeomolna. Pedig… most értem a csúcsra.” – villant be neki Sasuke képe.

     - Itt a lehetőség, hogy visszaszerezzem Sasuket… és ha most nem teszem meg, akkor soha – mondta kicsit határozottabban, mire a srác elkomorodott.

     - Szóval így állunk – mormolta és enyhén idegesen zsebre vágta a kezét.

     Szinte minden oldalról a saját szavait hallotta vissza: „Szerintem meg egyszerűen én vagyok az egyetlen, akihez mehetnél ezen a helyen, miután Sasuke szakított veled. Ideje lenne már túltenned magad rajta. Ideje lenne felnőnöd…” – Az arcán feltűnt az alig látható kétely.

     Mégis tévedett volna?

     - Akkor? Mindig is ezt akartad, nem? Mit sajnáltatod magad még? – emelte fel a hangját, mire Karin először értetlenül, majd dühödten fordult hozzá.

     - Nem SAJNÁLTATOM magam! Naná, hogy ezt akartam, sőt, most is akarom! – förmedt rá, de a másik rezzenéstelenül tűrte az egészet. – Szimplán – folytatta már nyugodtabban – összezavarodtam.

     - Összezavarodtál… – ismételte a másikat, majd némán felnevetett. – Ilyet se hallani az olyasfajta „nagy emberek” lányai szájából, mint amilyen te vagy.

     - Fogd be – motyogta, s megvető tekintetével szinte átdöfte Suigetsut, aki először enyhén csodálkozva felpillantott, majd elmosolyodott.

     - Heh, ez már mindjárt jobban vall rád – mondta halkan.

     A lány viszont nem mondott semmit. Ebbe két dolog is közrejátszott. Az egyik, hogy bármennyire is próbálta bemesélni magának, hogy csak képzelődik, a fiú hangja keserűségtől csengett. A másik, hogy maga se tudja miért, de most, hogy elérte célját, a szíve hevesen kalapál. De nem azért, mert újra Sasukevel lehet… hanem a kétségbeeséstől, hogy talán elveszítheti az egyetlen embert, aki tényleg törődött vele.

     Egy könnyed mozdulattal leemelte a szemüvegét és tehetetlenül túrt a már szinte világító, tűzvörös tincsei közé, miközben a másik kezével erősen átölelte magát, mintha fázna. Szeme elkeskenyedett, s vonakodva akadt meg a betonon.

     Alkonyodott, mire fokozatosan villantak fel a hagyományos lámpák a pultoknál, az égők sora az embersereg felett, végül az üzletek és bárok játékos fényei. A rózsaszínnel borított eget azonban a felhők vastag, kékes foszlányai tarkították, amelyek már egyként úsztak a város felett.

     Karin kétkedő arca tükrözte a néhol zöldes, néhol lilás fényeket… s talán most először, de úgy festett, mint egy védtelen porcelánszobor, amely bármelyik pillanatban darabokra törhet… s ez a porcelánszobor úgy hatott Suigetsura, mint a legerősebb drog.

     Alig egy másodperc volt az egész, s a fiú szorosan magához ölelte a lányt. Hirtelen mintha minden elhalkult volna… de a fények játéka most is rá-rávetült hófehér bőrükre, selymes tincseikre, s Karin döbbenettel párosuló szembogaraira.

     - Su-Suigetsu? – lehelte elhaló hangon, majd behunyta a szemét és zavartan pislantott a sarokba, miközben bizonytalanul a fiú vállára fektette tenyerét. – Mit csinálsz? – kérdezte halkan, s gyöngéden arrébb tolta a másikat.

     - Karin… most az egyszer maradj csöndben – morogta nyugodtan, s végigsimított a vörös ajka peremén.

     A lány beleborzongott a másik érintésébe. De az nem foglalkozott vele. A keze megpihent a vörös állán, s lassan hajolt le hozzá. Nem tudta… nem is… inkább nem akarta bevallani magának, hogy szeretné-e vagy sem. Egyszerűen képtelen volt mozdulni. Az ajka enyhén szétnyílt, s már csak milliméterek választották el a másikétól. Suigetsu ujjai gyöngéden markoltak bele a tincseibe, s szíve egyre gyorsabban vert… és ekkor megrezzent.

     - Ne – nyögte, mire a fiú megdermedt.

     Karin bizonytalanul hátrált két lépést, majd megkapaszkodott a mögötte lévő padba. Suigetsu cseppet sem meglepetten meredt a lányra, majd kiegyenesedett és semmitmondóan vizslatta a földet. Azonban a lány le nem vette róla a szemét. Eddig is tétovázott, de az előbbi jelenet rátett egy lapáttal. Most már végképp nem tudta, mit tegyen.

     Végül elemelte a kezét, s visszavette a szemüvegét, majd tekintete magabiztosan találkozott a másikéval.

     - Adj… egy kis időt – motyogta, s már nem remegett.

     - Időt? Nem kaptál már eleget?

     - Mi? Úgy nézek én ki, mint aki igen!? – rivallt rá, miközben magára mutatott.

     - Á, milyen gyorsan váltottál… - jegyezte meg gúnyosan, mire Karin tűzvörös fejjel vetette be a lábát és küldte padlóra Suigetsut.

     -  Előbb próbáltál MEGCSÓKOLNI, most meg itt szórakozol! Az istenért, Suigetsu, nem tudnád kicsit komolyabban venni!? – kiabálta, és feljebb tolta a szemüvegét.

     A srác lassan felült, fél kézzel a térdére könyökölt és a hajába túrt. Azonban a tekintete most sem tévedt a lányra, mire az hirtelen elbizonytalanodott, majd kicsit lenyugodott.

     - Látnom kell Őt – jelentette ki magabiztosan, s erre már Suigetsu is felnézett.

     Ahogy ezt kimondta, észre sem vette, hogy apró esőcseppek nedvesítik be a tincseit, a bőrét, s a kikövezett utcát.

     - Ha újra láthatom… ha újra beszélek vele, képes leszek dönteni…

     S ezzel eleredt egy újabb nyári zápor.

     Az első cseppek úgy siklottak végig a karomon, hogy belebizseregtem. Belebizseregtem… de tulajdonképpen örültem neki… hisz a hirtelen meginduló vihar legalább elrejti a könnyeim. Amióta megálltam az embersereg közepén, egy centit se mozdultam. Se a lábam, se a karom, se az arcom. Egyszerűen megdermedtem, mint egy szobor, s hangtalanul sírtam, elveszve az idegen arcok közt. Az eső egyenletes kopogása meglepően nyugtatóan hatott. Miközben egyre jobban éreztem, ahogy átázik a fölsőm, s az egész testem átnedvesedik, már-már úgy gondoltam, hogy nincs is kedvem az egészhez. Hogy nincs is semmi értelme az egésznek. Mert ha igazat mondott a vörös, akkor minek is erőltetni? Nem jelentettem neki semmit. Egyszer már megcsinálta velem azt, amit most vele. És ha tényleg megtette, akkor amint visszatértünk Konohába, minden visszaállna úgy, ahogy hagytuk. Én a gimiben koptatnám a padot, Sasuke pedig az egyetemen lógna, nyakában ezzel a csajjal.

     Nem is értem, hogy nem jutott ez eszembe, amikor idejött. Csakhogy… ott van a lelkem mélyén egy halvány, de mégis erősen lángoló kis szikra, ami az sugallja, hogy ez nem lehet. Ez nem igaz. Hazugság! Hiszen én…

     Nem. Eddig olyan könnyen ki tudtam mondani… akkor most miért nem megy? Talán azért, mert a lány szavai azt sugallják, hogy azt AKARJAM, hogy ne így legyen? Lehet. De akkor is… nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit akarjak.

     - Mintha kétfelé húzna a szívem – suttogtam halkan, s a mellkasomra fektettem a kezem.

     Igen. Az egyik felem azt mondja, ennyi volt, kész, most menj, amíg tudsz! Vissza, a szállóba, onnan pedig irány haza! A másik, és talán egy kicsivel nagyobbik felem pedig azt, hogy nem. Nem mehetek vissza Narutohoz az után a bizonyos beszélgetés után és az után, hogy tudom, mit érez iránta Hinata. Azt is, hogy mi a francért hiszek egy számomra vadidegen csajnak, aki nyilvánvalóan együtt akar maradni Sasukevel és ki tudja, mit tenne meg ezért.

     Beszélnem kell vele. Beszélnem kell Sasukevel. – Mondtam magamban valamivel határozottabban, s az ég felé emeltem a fejem, hogy még jobban érezzem az esőt. Ch, ennyire nem lehetek hülye. Egyértelmű, hogy bármi is az igazság, ő azt fogja állítani, amit én akarok hallani.

     A szám keserű mosolyra görbült. Így is, úgy is a karjaiban kötök ki. Nem találkozhatok vele. Nem vagyok hozzá elég erős. – Az ajkamba haraptam, s a tenyerem a szívemről visszahullott a helyére. Újra élesen élt bennem a képe, s újra hallottam minden egyes szavát... minden egyes pillanatot, amit vele itt átéltem.

     - „Bocsáss meg mindenért. Azért, hogy elhagytalak úgy, hogy még csak el se köszöntem… hogy ezek után úgy tettem, mintha nem is ismernélek. Hogy fájdalmat okoztam neked…

     - Terítsd magadra. Ilyenkor sok idióta járkál errefelé.

     - Szükséged van rám. Én… elvesztettem a bátyámat. Az embert, aki talán a legjobban ismert engem. És ezután elhagytalak téged. A lányt, akit a legjobban szerettem. Most, hogy visszakaptalak… nem akarom látni… hogy bajod esik. Most már tudom, mi lesz, ha nem vigyázok rád… ezért kell megvédenem téged.”

     Szükséged van rám – ismételtem magamban a szavait. Ch, persze. Ez így is van… de fordítva ezek szerint nagyon nem. Meg akar védeni? Igen? Hát én biztos, hogy nem így csinálnám, ha valakit meg akarnék védeni.

     Az órámra pillantottam: már fél nyolc. Elég sokáig elmaradtam. Kíváncsi vagyok, mire gondol most… talán már keres? Aggódik? Vagy már rég lelépett azzal a vörössel?

     Kérdések ezrei kavarogtak bennem, s mindegyik központjában Sasuke állt. Azonban egyikre se kaptam választ… szinte láttam magam előtt, ahogy zsebre vágott kézzel vizslatja az eget, s sötét tincseibe belekap a szél, majd rezzenéstelenül emeli rám a mélyfekete szempárt. A fejemben minden elsötétült, s az egyetlen dolog, amit láttam, az Sasuke arca volt, és az a kiolvashatatlan, titokzatos tekintet.

     Nem is tudom, hogy szerethettem bele egy olyan alakba, akinek még az érzéseit se vagyok képes megérteni…

     A fiú porcelánfehér bőrén megcsillantak a vízcseppek. A szeme egy másodperc töredékére is, de enyhe meglepettséget tükrözött, majd immár kifejezéstelen arccal vizslatta a csillagokat maga mögé rejtő esőfelhőket. Éjfekete pólója már átázott a pár perce tartó záportól, de nem érdekelte. Csak állt, s egy milliméternyit se mozdult arról a helyről, ahol utoljára beszélt a lánnyal, akit szeret.

     A kezében egy apró nejlonzacskó lógott, amelyen észrevétlenül peregtek le az újabb esőcseppek.

     Várt.

     Már egy órája várt, de semmi jelét nem látta annak, hogy megjelenek. A szeme még mindig kifejezéstelen volt, de, ki tudja, miért, első látásra meg lehetett állapítani, hogy belül egyre kisebb szilánkokra tör.

     Mintha már tudta volna, hogy vége van.

     Amióta beszéltem azzal a lánnyal… most először gondolom úgy… hogy talán mégis tudom, mit érezhet most Sasuke. Olyan, mintha itt állna mögöttem háttal, s csak centik választanának el, de mégis kilométerekre lennénk egymástól. Egyre tehetetlenebbnek érzem magam. Pedig tényleg, igazán próbálkoztam erős lenni. Mindig is olyan igazi, belevaló lány akartam lenni. Kiskoromban gyűlöltem magam azért, amiért mást se csinálok, mint a fejemet egy párnába fúrva bőgök, a szobámban, egyedül.

     Általános végén eldöntöttem, hogy nem sírok többet. Valójában innentől kezdve évekig egy szem könnycseppet se ejtettem. Egészen addig, amíg Sasuke el nem hagyott. Utána olyan volt, mintha az a rengeteg sírás, amit magamba fojtottam addig, egyszerre törne ki belőlem. Tulajdonképpen soha nem tettem magam túl azon, ami történt. Még akkor se, amikor a héten, még ha csak pár napra is, de újra együtt lehettünk. De az is tény, hogy abban a pár napban voltam a legközelebb ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a múltat.

     Ellenben MOST ahhoz vagyok a legközelebb, hogy kisírjam magamból az újra felerősödött fájdalmat. Bár az is lehet, hogy túlreagálom. Végül is, ha a vörös szemszögéből nézem, elvettem tőle Sasuket. Bármit összehordhat azért, hogy visszaszerezze. Ebben kéne bíznom.

     Igen. Sasuke megbánta, amit akkor tett. Hinnem kell neki.

     Ezzel kiegyenesedtem, s tettem egy lépést a sziklák felé.

     Nem tudom, miért érzem még mindig úgy, hogy legszívesebben hívnék egy taxit és visszamennék Narutohoz, hogy sírjak a vállán. De ezt nem tehetem meg. Először is azért, mert miután azt mondtam, amit, nem tehetek vele ilyet. Másodszor is azért, mert nem akarok újra egy gyenge, síró liba szintjén állni.

     Oda megyek, ahol eredetileg is találkoztunk volna. Oda, ahol minden elkezdődött…

     A sziklákhoz.

     Karin továbbra is bizonytalanul vette a lépteit. A kezét a szívére szorította, szemét pedig csak résnyire hagyta nyitva. Eső áztatta tincsei most is lágyan omlottak a vállára, miközben a fesztivál fényei rózsaszínes árnyalatot adtak az arcának. Most már tudta, hogy hova megy. Oda pedig nem mehetett vele eddigi „kísérője”.

     Újra hallotta magában az alig pár perce lezajlott beszélgetésüket.

     „- Ha újra láthatom… ha újra beszélek vele, képes leszek dönteni…

     A lány szavai hallatán Suigetsu újra megremegett, majd keserű mosollyal a száján feltápászkodott.

     - Rendben – bólintott, mire a másik döbbenten nézett vissza rá. – De – folytatta, s határozottan emelte rá tekintetét – nem várok örökké. Ma este…”

     „Választanod kell” – fejezte be a mondatot.

     „Igen. Ma este… vége lesz ennek az egész cirkusznak” – gondolta és magabiztosan emelte fel a fejét. Azonban amint felnézett, földbe gyökerezett a lába. A szeme tágra nyílt, s keze erőtlenül hullott maga mellé. A parton egy sötéthajú fiú állt. Fekete tincsei elrejtették kifejezéstelen arcát. Egyik kezét zsebre vágta, másik kezében pedig ott lógott az apró nejlonzacskó…

     Újabb szélroham söpört végig az utcán. A sötét fürtök egy pillanatra megbillentek a levegőben, s láthatóvá vált az éjfekete szempár. Az eső elállt.

     - Sa-suke? – csuklott el a vörös amúgy is gyöngécske hangja.

     A szólított megrezzent, majd lassan a lányra emelte a még most is üres tekintetét. Mintha felszólalt volna benne egy hang, ami azt sugallta: történt valami. És annak a valaminek az oka nyilvánvalóan…

     - Karin – sziszegte kényelmetlenül, miközben összehúzta szemöldökét.

     Szinte a homlokára volt írva a kérdés: „Ez meg mit keres itt?”.

     - Úgy tudtam, elmentél – morogta magyarázatot követelő hangon.

     A lány arcán bánatos mosoly jelent meg. Nem is várt mást.

     - Én is azt hittem, hogy hazamegyek – kezdte halkan, majd szemrebbenés nélkül fúrta tekintetét a másikéba. – De képtelen voltam rá.

     Sasuke állta a lány pillantását, de egy szót se szólt. Minek? Hisz Karin így is tudja, mit akar kérdezni.

     - Azért, mert… egyszerűen… nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy elveszítlek… - suttogta.

     - Ch… ezt valami szappanoperából vetted? – nézett rá megvetően.

     A lány újra megremegett.