Herceg a sötétből

írta: Miyo-chan^^

13. fejezet: Herceg a sötétből

/Sakura szemszöge/

Hirtelen ébredtem fel az éjszaka közepén, pedig most nem volt rémálmom.

Csak ültem az ágyon és a sötét falat fürkésztem. Zajt hallottam odalentről, elállt a lélegzetem.

Óvatosan kikeltem az ágyból és lebotorkáltam a lépcsőn.

Minden sötét volt, csak a nappaliban lévő állóámpa világított, és a kanapén ott ült... Sasuke.

-Mint az álmomban...- futott át az agyamon.

A srác lehajtott fejjel ült, sötét tincsei eltakarták az arcát.

-Mért nem alszol? - szólalt meg hirtelen.

Összerezzentem.

- És te? - kérdeztem, miközben leültem mellé.

Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel, valami nyomasztja.

-Mi a baj? Nekem elmondhatod. - mormoltam halkan.

Keserűen felnevetett.

-Pont ez az. Hogy nem mondhatom. Bajba sodornálak vele. - bársonyos hangja szenvedő volt.

-Nem érdekel. Kérlek...- leheltem könyörgően és tétován megfogtam a kezét.

Szembefordult velem, összekulcsolta az ujjainkat. Megborzongtam hűvös érintésétől. Sápadt arca megkínzott volt, sötét tekintetében tanácstalanság égett.

-Nem bírom tovább, muszáj elmondanom. - sóhajtotta, fekete szemét az enyémbe fúrta. - Ha megtudtad, nem ellenkezek, elküldhetsz és megértem, ha többé látni sem akarsz.

-Nem hiszem, hogy így reagálnék.

-Sakura, még sosem találkoztam hozzád fogható lánnyal...de én... nem vagyok ember.

-Ezt valahogy sejtettem az elmúlt napok után. - mosolyodtam el halványan.

-Sakura, én vámpír vagyok. - suttogta az Uchiha.

Ledermedtem. Vámpír...vámpír...vámpír... - visszahangzott a fejemben. Lassan kezdett összeállni a kép.

-Akkor innen a szupersebesség...az erő...a kivételes hallás... - mormoltam.

-A tökéletes szaglást kihagytad, de amúgy igen, ezek mind vámpíradottságok.

-És mik még? - kérdeztem halkan és lenéztem összekulcsolt ujjainkra.

-A memóriám olyan, mint egy számítógépé. A vámpíroknál nincs olyan, hogy "elfelejtettem". A bőrünk is pár fokkal hűvösebb, mint az embereké. Nincsenek emberi szükségleteink, még aludnunk sem kell.

-Nem...kell...aludnotok?- hitetlenkedtem.

-Nem. - mosolyodott el csibészesen.

-És mivel...táplálkoztok? - nem akartam úgy kérdezni, hogy "Vért isztok?"

-Én és a családom állatvérrel. Ez az ára, hogy az emberek között élhessünk. Viszont az emberi étel számunkra olyan, mint a kutyakaja. - fintorgott.

Elgondolkodtam. Furcsa, hogy ezek után is ugyanúgy érzek iránta, mint amikor azt gondoltam róla, hogy ember.

Lassan elengedtem a kezét és hozzábújtam.

Izmos mellkasára hajtottam a fejem.

-Nem félsz? Nem undorodsz? - lepődött meg.

-Nem. - suttogtam.- Tudom, hogy nem bántanál.

-Honnan vagy ennyire biztos benne? - incselkedett, miközben lágyan átölelt.

-Nagy kísértést jelent a vérem? - kérdeztem vissza.

-Igen. - vallotta be komoly hangon. - De erős tudok lenni és ellenállok. Sosem lennék képes fájdalmat okozni neked.

-Miért?- suttogtam halkan és felnéztem rá.

-Mert szeretlek. - mormolta halkan, majd lehajolt és hűvös ajkát gyengéden az ajkamra szorította. Ledermedtem. Aztán egy pillanattal később megszűnt létezni a világ. Nem érdekelt, hogy Sasuke vámpír és én ember vagyok, hogy legalább éjfél volt, hogy a kanapén ültünk, semmi más nem érdekelt, csak Ő.

Félénken a nyakára csúsztattam a kezem, visszacsókoltam, ajkaimat résnyire nyitottam, utat engedve nyelvének. Éreztem, ahogy elmosolyodik., karja a derekamat ölelte finoman.

Végül a csókot én szakítottam meg, oxigénhiány miatt elhúzódtam.

-Én is szeretlek. -ziháltam.

Csibészes, féloldalas mosolyt villantott rám.

*

/ visszajátszás Sasuke szemszögéből/

Az óra lassan, ütemesen kattanva érte el az éjfélt.

A kanapén ültem, lehajtott fejjel. Gondolkodtam.

Meghallottam Sakura halk, puha lépteit.

-Mért nem alszol? - kérdeztem, mikor megállt a nappali ajtajában.

Összerezzent, nyilván váratlanul érte a hangomból kicsendülő keserűség.

- És te? - kérdezett vissza, ahogy leült a kanapéra.

-Mert vámpír vagyok és nem tudok aludni. - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.

- Mi a baj? Nekem elmondhatod...- mormolta az Angyal halkan.

A fenébe, mért kell megnehezítenie a helyzetem?!

Keserűen felnevettem.

-Pont ez a baj, hogy nem mondhatom el. Bajba sodornálak vele.

- Nem érdekel...kérlek... - lehelte könyörgően és megfogta a kezem.

Meleg, puha bőrének érintése olyan volt, mint egy angyal csókja a hideg, nyomasztó éjszakában. Döntöttem.

Szembefordultam vele, finoman összekulcsoltam az ujjainkat. Éreztem, ahogy megborzong bőröm hűvösségétől.

-Nem bírom tovább, muszáj elmondanom. - sóhajtottam, tekintetem Sakura gyönyörű, smaragdzöld szemébe fúrtam. Hallottam, hogy hangosabban kapkodja a levegőt. - Ha megtudtad, nem ellenkezek, elküldhetsz és megértem, ha nem akarsz látni többé.

-Nem hiszem, hogy így reagálnék. - vágta rá azonnal.

-Várd ki a végét. - gondoltam magamban.

- Sakura, még sosem találkoztam hozzád fogható lánnyal, de én...- kerestem a szavakat. - ...nem vagyok ember.

- Ezt valahogy sejtettem az elmúlt napok után. -mosolyodott el halványan.

-Sakura, én vámpír vagyok. - suttogtam.

Rentgeteg érzelem villant át az arcán. Meglepődés, iedtség, csodálkozás, megértés...és valami furcsa öröm.

- Akkor innen a szupersebesség....az erő...a kivételes hallás... -mormolta.

-A tökéletes szaglást kihagytad, de amúgy igen, ezek mind vámpíradottságok. - igyekeztem közömbösen beszélni, de közben szívdobogva vártam a reakcióját.

- És mik még? - suttogta és lenézett összekulcsolt ujjainkra.

Pici remény villant bennem, hogy talán mégsem fog undorodni tőlem.

- A memóriám olyan, mint egy számítógépé. A vámpíroknál nincs olyan, hogy "elfelejtettem". A bőrünk is pár fokkal hűvösebb, mint az embereké. Nincsenek emberi szükségleteink, még aludnunk sem kell.

-Nem...kell...aludnotok? - láttam az arcára kiülő hitetlenkedést.

-Nem. - elmosolyodtam.

-És mivel...táplálkoztok?

- Én és a családom állatvérrel. Ez az ára, hogy az emberek között élhessünk. Viszont az emberi étel olyan számunkra, mint a kutyakaja. - fintorodtam el.

Láttam rajta, hogy elgonfolkodott, most próbálja felfogni a hallottakat.

Lassan elengedte a kezem és hozzámbújt. Éreztem gyors szívdobbanásait.

- Nem félsz? Nem undorodsz? - meglepődésem majdnem akkora volt, mint a boldogság, amivel párosult.

-Nem. - suttogta, hangja, akár az ezüstcsengettyű. - Tudom, hogy nem bántanál.

- Honnan vagy ilyen biztos benne? - nevettem felszabadultan és átkaroltam.

- Nagy kísértést jelent a vérem? - kérdezett vissza.

Negyed másodpercig mérlegeltem. Hazudjak neki?

- Igen. -vallottam be végül. - De erős tudok lenni és ellenállok. Sosem lennék képes fájdalmat okozni neked.

- Miért? - csillogó, smaragdzöld szemét rámfüggesztette.

Na, most vagy soha.

- Mert szeretlek. - mormoltam és óvatosan összeérintettem az ajkainkat. Eszméletlen érzés volt, puha és édes. Sakura egy pillanatra megdermedt, aztán visszacsókolt. A kezeit félénken a nyakamra simította. Arnyos volt, édes és félénk és pont emiatt egyszerűen tökéletes. A karjaimat lejjebb csúsztattam a derekára, elmosolyodtam.

A csókot végül ő szakította meg, elhúzódott.

- Én is szeretlek. -zihálta.

Határtalan boldogság töltött el, elmosolyodtam.