Sweet Cherry

írta: Miyo-chan

2.fejezet: Az élet megy tovább

 Vannak emberek, akikhez akaratlanul vonzódunk. 

Vannak olyan dolgok, amik megfejthetetlenek. Vannak dolgok, amiben sosem hittünk, mégis valóra válni látszanak. 

Vannak olyan pillanatok, amikor az élet javulni látszik. És vannak olyan pillanatok, amikor csak zuhansz a sötét szakadékban és a kiáltásod már senki sem hallja.

*

-Tsunade örül, hogy kimozdulok otthonról.- sóhajtottam miközben a töriterem felé tartottunk.

-Tsunade a nagynénéd?

-Igen, vele élek, mióta...- elharaptam a mondatot.

-Meg tudlak érteni.- mormolta Sasuke, de nem nézett a szemembe.

Keserűen elmosolyodtam.

.Mindenki ezt mondja, de közben csak szánakoznak rajtam. "Szegény kis árva kislány, jól vagy? Egyébként nem is érdekel a válasz."- nyávogtam.-Ez van.

-Tévedsz. Én nem azért mondom. Az én szüleim is meghaltak. 10 éve.- motyogta a srác.- Most a bátyámmal élek.

-Ó.- elszégyelltem magam.- Sajnálom, nem tudtam.

-Nem szoktam beszélni róla.

Némán mentünk tovább.

-Meg kell próbálnod feldolgozni.- szólalt meg pár pillanat múlva Sasuke. - Nem szabad örökké a múlton rágódnod.

- De nagyon nehéz. - sóhajtottam. - Minden nap eszembe jut, hogy mi lett volna, ha... aznap nem mennek el a bankba...

- Ami megtörtént, már nem tudod visszafordítani. Tovább kell élned. Meg kell próbálnod boldognak lenni.

- Könnyű mondani.

Odaértünk a töriteremhez, a többiekkel együtt leültünk.

Pár percig csak zajos sutyorgás hallatszódott, aztán nyílt az ajtó és a zajt mintha elvágták volna.

- Jó napot kívánok Miss Anko. - zengte az ozstály, akár a katonaságnál.

- Jó reggelt. - morogta a nő.

Hangosan lecsapta a naplót az asztalra és leült a székébe.

- Gyorskvíz. Mikor és ki írta alá a 12. békeegyezményt a Hangfaluval? - tekintete egyenesen rámszegeződött.

- Tori Tanaka, 1752-ben. -vágtam rá.

- Helyes válasz Miss...

- Sakura Haruno vagyok.

- Helyes válasz Miss Haruno. - Anko szemében is felvillant, hogy tudja ki vagyok.

- Következő kérdés Miss Haruno: Mikor kezdődött Konoha és a Vízesés országának háborúja?

- Öhm... - vadul pörgettem az évszámokat a fejemben, de nem jutott eszembe. - Nem tudom. Talán 1896?

- Rossz válasz. - csapott az asztalra a nő. Odalépett hozzám, szinte az arcomba sziszegett. - Tudom, hogy meghaltak a szülei, de attól az élet még nem áll meg. Ne várja, hogy kivételezzek magával, csak azért, mert árva, a leckét ugyanúgy magának is tudnia kell!

Lehajtottam a fejem.

- Fogja be. - csendült egy hűvös, dühös hang.

Az osztály döbbenten fordult Sasuke felé.

A srác dühösen nézett a tanárnőre.

- Hogy... mit mondtál? - nyögte Anko.

- Fogalma sincs róla, hogy milyen érzés, ha elveszítünk valakit. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.

A következő pillanatban csattanás hallatszódott. A virágcserép, ami eddig az ablakban volt, most a földen terült el, tucatnyi szilánk formájában.

Anko köpni-nyelni nem tudott. Egyelőre nem vett tudomást a cserépről.

- Ki vagy te?

- Sasuke Uchiha. - a srác hangja büszkén csengett.

- Hm. - a nő hátatfordított neki, visszament az asztalához. - Naruto, szólj egy takaírtónak, hogy söpörje össze  a virágcserépmaradványokat.

- Kösz, hogy megvédtél. - mormoltam, miután véget ért az óra.

Sasuke aprót biccentett, a szemei most a szokásosnál is sötétebbnek tűntek.

*

Véget rétek az órák, elgondolkodva ballagtam hazafelé.

- Összeségében egész elviselhető az új suli. - gondoltam. - Jó, hogy Sasuke is új, velem együtt... de olyan, mintha titkolna valamit. Sosem lehet tudni mit gondol igazából. - leléptem az úttestre.

- Sakura! - fülsüketítő fékcsikorgás, a következő pillanatban valaki hátrarántott. Meredten bámultam azt a helyet, ahol az előbb én álltam, és ahol most egy elegánsan csilogó BMW duruzsolt.

- Jól vagy? - húzta le az ablakot a sofőr.

Nagyot nyelve bólintottam, mire továbbhajtott. A szívem őrült légkalapács módjára vert, miközben kezdtem felfogni, hogy mekkora veszélyben forogtam az előbb.

- Sakura! Ilyet többet ne csinálj! - a bársonyos hang ideges, feszült. Összerezzentem, mikor észrevettem, hogy gondolataim tárgya a karjaiban tart.

- E-elnézést, elkalandoztam. - mormoltam elvörösödve és elhúzódtam.

Bosszúsan felsóhajtott.

- Akkor legalább arra az időre térj vissza a valóságba, amíg átmész az úttesten. - sápadt arca újra kifürkészhetetlen, nem árult el érzelmeket.

Szégyenkezve bólintottam.

- Köszönöm. - suttogtam és hátatfordítottam neki. Figyelmesen körülnéztem és átlibegtem az úton.

- Le akarsz rázni? - gúnyos, mégis lélegzetelállító mosolyától nagyot dobbant a szívem.

- Nem, csak hazafelé megyek. - vontam vállat.

- Jé, képzeld én is. Micsoda véletlen! - igen, mostmár határozottan gúnyolódott rajtam.

- Mondd, miért vagy ilyen? - megtorpantam, szembefordultam vele.

Szemmelláthatóan meglepte a kérdésem, felvonta a szemöldökét.

- Milyen?

- Mindegy. - gondoltam meg magam.

- Jó, te tudod. - vonta meg a vállát, de ébenfekete szemében fura fény csillant.

Továbbment, én pedig kis fáziskésésssel követtem.

- Akkor holnap jössz arra a sulikezdő partyra? - váltottam témát.

- Nagyon úgy néz ki. - halványan elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. - És te?

- Szintén. Hány órakor kezdődik?

- Az  az Ino neű lány 8 órát mondott. 

- Ühüm. - biccentettem.

Odaértünk a Secrets utcába, ahol laktam.

- Te is itt laksz? - csodálkoztam. Eddig nem vettem észre.

- A szomszédod vagyok A 13-as ház a miénk. - mosolygott incselkedve.

- Oh. - elnémultam. A 13-as számú ház volt a legrejtélyesebb az utcában. Nem azt mondom, hogy félelmetes, hanem, hogy néptelen. Nem tudtuk kil, nem láttunjk soha mozgást a kertben vagy az ablakban.

- De csak nemrég vettük meg. - magyarázta Sasuke.

- Értem.

Odaléptem a 14-es számot viselő kertkapuhoz.

- Akkor... holnap találkozunk a suliban. - búcsúztam. - Szia.

- Szia.