Herceg a sötétből

by:Miyo-chan

10.fejezet: Mondjam v. ne mondjam? és egy újabb rémálom

Jaj de jó, hogy vége van az óráknak. Fárasztó nap volt a mai. A matek órát még valahogy túléltem, hála Narutonak, de aztán föcin, bioszon és technikán majdnem elaludtam. Az utolsó órán, törin meg Sasuke mellett ültem, úgyhogy...khm...nem nagyon tudtam figyelni.

Felszabadultan léptem ki a suli kapuján, még az sem szomorított el, hogy az eget vékony, szürke felhők takarták.

-Ma jön haza anyu.- jutott eszembe.- De jó!

Gondolataimba merülve mentem át az úton, már azt tervezgettem, hogy mit fogunk csinálni anyuval a hétvégén, amikor...ijedt kiáltás szakított ki a töprengéseimből.

-Vigyázz!- jött a lázas, kétségbeesett, mégis bársonyos hang mögülem.

Hátrafordultam.

Sasuke kb. 50 méterre volt tőlem, gyönyörű, éjfekete szemmel bámult valahova mellém.

És ekkor én is meghallottam...

Egy kamion dübörgött legalább 100 km/h-val felém, és nem úgy tűnt, hogy egy szegény diáklány kedvéért hajlandó megállni.

Ledermedve bámultam a hatalmas, rohamosan közeledő sárga fényszórókat, a pániktól képtelen voltam mozdulni.

Már csak 5 méter...4...3...

Hirtelen hideg, márványsima karok záródtak körém védelmezőn. Úgy éreztem, hogy a talaj eltűnik a lábam alól, én pedig csak zuhantam...zuhantam...

Furcsa volt, hogy nem sík talajra estem.

-Biztos az út túloldalán lévő fombon sodródom.- gondoltam.

Aztán jött a következő felismerés: aki (v. ami) megmentett, még mindig magához ölel, saját testével védve engem.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak a körülöttem tovasuhanó erdőt láttam. Ígyhát szorosan odabújtam a megmentőmhöz és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne.

Kívánságom rekord gyorsasággal teljesült, ugyanis kb. 1 perc után leértünk a domb aljára.

-Sakura...Sakura, jól vagy?- suttogta lázas, fojtott hangon valaki.

A felismerés úgy csapott belém, mint egy villám.

Elhúzódtam, hogy az Uchiha szemébe nézzhessek.

-Sasuke...-nyögtem elhalóan.- De...ez...lehetetlen...

Szédülni kezdtem.

-Nem...képtelenség...-suttogtam.- Ho-hogy kerülsz ide?

A fejem zúgott.

-Megmentettelek.- nézett rám Sasuke.

-De...legalább 50 méterre voltál tőlem...nem, ez képtelenség...

A srác lehajtotta a fejét, remegő kezemet nézte.

-Válaszolj! Hogy csináltad? Egy ember erre léptelen lenne...pár másodperc alatt 50 métert megtenni...Mégis mi vagy te?- suttogtam kiszáradt szájjal.

-Nem...nem mondhatom meg.- motyogta, de kerülte a tekintetemet.

-Hát jó.- remegő térdekkel felálltam.- Akkor talán hagynod kellett volna, hogy az a rohadt kamion elüssön. Akkor nem kéne most magyarázkodnod!

-Talán igen. De nem bírtam volna elviselni, ha bajod esett volna.- állt fel ő is, bársonyos hangjában szomorsúság csendült.

Egy pillanatra elgondolkoztam a szavain, de aztán bosszúsan megráztam a fejem.

-Hát akkor én most hazamegyek.- morogtam és hátra se nézve elindultam hazafelé.

*

/Sasuke szemszög/

Kábán bámultam az Angyal távolodó alakját. Lehet, hogy hatalasmas hiba volt, de nem tudtam volna végignézni, ahogy elgázolják.

-Hiszen szeretem.- morogtam.

Hirtelen gondolattal Sakura után eredtem.

A juharfa ágán vártam, hogy a lány hazaérjen.

Ideges léptekkel átvágott a kis kerten, a kulcs hevesen reszketett a kezében.

Belépett a házba, a hátát az ajtónak vetette. Sírva csúszott le a földre.

Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá, átöleljem, megvigasztaljam.

Hirtelen megcsörretn a mobilja. Sms-t kapott.

-Sajnálom Saku, de még legalább egy hétig nem leszek itthon. Kaját találsz a hűtőben.Puszi,Anya.- állt a kijelzőn.

Sakura nagyot sóhajtott, arcán furcsa megkönnyebbülés suhant át.

Lassan felállt és felment a szobájába.

*

/Még mindig Sasuke szemszöge/

Aznap este...

Már második éjszaka, hogy itt kuporgok a juharfa ágán és az alvó Sakurát figyelem.

-Lassan már kezdem megszokni ezt a fajta programot.- gondoltam.

De az agymban csak egyetlen kérdés motoszkált: elmondjam neki, hogy vámpír vagyok, vagy ne?

Számba vettem a lehetőségeket:

Ha elmondom neki, akkor végre már nem kell titkolóznom neki, szabadon használhatom a vámpíradottságaimat előtte és ő is meg fogja tudni a titkom. Viszont, ha megtudja, azzal veszélybe sodrom őt, lehet, hogy félni fog tőlem és talán el is mondhatja valakinek...

-Áh, ez hülyeség, Sakura nem olyan.- vetettem el az elmondás-dolgot.

Ha nem mondom el neki, akkor továbbra is titkolóznom kell, csak úgy figyelhetem, ha nem tud róla és semelyik vámpírképességemet nem használhatom a közelében. Másrészről viszont így Sakura biztonságban marad.

-Nem tudom mit csináljak.- sóhajtottam bosszúsan.

Eszembe jutottak Selene szavai: Hallgass a szívedre.

Ez a dolog nehezebb része. Eddig, ha valami eldöntendő kérdés adódott az életemben ( mármint a vámpír-létemben), azt mindig az eszemre hagyatkozva, racionálisan, érzelmek nélkül oldottam meg.

-Bizony, még egy több száz éves vámpír is tanulhat még. Egy embertől.- somolyogtam magamban.-Azt is megtanulhatja, hogy mi a szerelem...- elmerengve néztem be a lány hálószobaablakán. Sakura békésen aludt, a hold ezüst fénnyel vonta be karcsú testét, csillogó haját.

De nem igaz, hogy csak a külseje miatt vonzott. Nem, én az egész lényébe szerettem bele. A hangjába...az illatába...a gondolataiba...fénylő, smaragdzöld szemébe, ami félénken rámvetül, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre...pici szívébe, ami hevesen beledobban minden egyes mosolyomba...

Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor Sakura hirtelen összerándult, zihálva kapkodta a levegőt, a keze görcsösen markolta a párnát.

Egy pillanat alatt az ágyánál termettem, aggódva hallgattam gyors szívdobogsását.

-Mondd el kérlek...- suttogta az Angyal, halk hangja csupa kétségbeesés.

-Utálom a rémálmait, mert az az egyetlen hely, ahol nem tudom megvédeni.- gondoltam fogcsikorgatva.

-Nem...ez lehetetlen...Sasuke...-lehelte Sakura elhalóan, a hangja remegett.

-Fel kell ébresztenem.- villant át az agyamon.

Gyengéden átöleltem, ajkamat egy pillanatra forró homlokára szorítottam, majd kisuhantam az ablakon.

*

/Sakura szemszöge/

Álmodom. Azt hiszem...

Hazafelé sétáltam, bár már sötét éjszaka volt, a környék kihaltságát csak fokozta a gyengén fujdogáló jéghideg szellő.

-Tisztára olyan, mint egy horrorfilmben.- gondoltam megborzongva.

Hirtelen zörgés hallatszott a közeli bokorból, én meg majdnem frászt kaptam. Odapillantottam, de senkit és semmit nem láttam.

-Mért vagyok ilyen beszari?- szidtam magam gondolatban, miközben továbbmentem.

A kezem érthetetlen okokból reszketett, ahogy lenyomtam a kilincset.

A nappaliban csak a kis állólámpa pislákolt, a félhomályban egy alak ült a fotelben...

-Sasuke?- ismertem fel.

A srác a neve hallatán felkapta a fejét, rám nézett.

Éjfekete szeme gyötrődő, bűnbánatos volt.

- Mi történt?- nyögtem, a torkomat a pánik szorongatta.

Megrázta a fejét, elfordult.

-Mondd el kérlek...- suttogtam, a hangom csupa kétségbeesés, a szívem hevesen vert. Közelebb léptem hozzá.

-Az édesanyád többé nem jön haza.- keserű, rideg hangja keményen csattant, ahogy visszafordult felém. Így, közelről, láttam, hogy szürke pólóját vérfoltok borítják.

-Nem...ez lehetetlen...Sasuke...- hátratántorodtam, a térdeim reszkettek.

Felállt, lassú léptekkel odajött hozzám.

-Tényleg tudni akarod, hogy mi vagyok?- nézett a szemembe.- Én egy...

Hirtelen hideg, mégis bársonyos érintést éreztem a homlokomon, ami visszarántott a valóságba.

Zihálva, levegőért kapkodva ültem fel az ágyban.

Egyetlen pillanatig, egyetlen szívdobbanásnyi ideid azt hittem, hogy Sasukét látom kiugrani az ablakon, de aztán bosszúsan megráztam a fejem.

-Már képzelődöm is.- sóhajtottam magamban szarkasztikusan.

Lassan felkeltem az ágyból és lesétáltam a koynhába. Töltöttem magamnak egy kis vizet.

Meglepődve vettem észre, hogy a folyadék lötyög a pohárban. Remegett a kezem.

-Csodás.- morogtam és gyorsan megittam a vizet, nehogy kiborítsam.

Az óra a konyha falán hajnali fél 2-t mutatott.

-Uh, nagyon korán van még.- ásítottam.- Azt hiszem jobb, ha visszafekszem aludni.