Secrets

by:Miyo-chan

2.fejezet: Az események felpörögnek

A vendégszobában ültem az ágyon, körülöttem mélységes csönd és szürke félhomály.

A nap lassan a látóhatár mögé bukott, de utolsó sugaraival még végigsimított az arcomon, lehunyt szememen.

Már órák óra ültem így, mozdulatlanul, agymban ezer meg ezer gondolat kavargott. Kik? Miért? Hogyan? Kérdések, melyekre még nem tudom a választ.

Kopogtak.

Kinyitottam a szemem. A megnyugtató sötétség után a félhomály szinte fájóan nyillalt belém.

Sasuke lépett be az ajtón.

-Csak szólni akartam, hogy a vacsora az asztalon.- közölte.

Felálltam és követtem.

Lementünk a földszinten lévő ebédlőbe.

(Az Uchiha-ház kétemeletes volt: lent kapott helyet a hatalmas nappali, a konyha és az egyik fürdőszoba, fent pedig a szobák sorakoztak és a másik fürdő.)

Leültünk az asztalhoz és hozzáláttunk a gőzölgő ramenekhez. Én ütemesen ettem az ételt, ködös tekintettel meredten magam elé, a fejemben még mindig a kérdések zakatoltak.

Mikor végeztem felálltam, elmostam a tányért és visszamentem az emeletre.

Hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam az ablakon, fel a tetőre.

Némán ültem a cserepeken, az esti táj békéjét fürkésztem.

Lépteket hallottam magam mögül.

-Nem tanácsos most itt üldögélned.- szólalt meg az Uchiha és leült mellém.

-Nem érdekel.- feleltem fagyosan.

-Figyelj...én...sajnálom. Meg tudlak érteni.- a fekete hajú srác nehezen talált szavakat.

-A sajnálat nem hozza vissza a szüleimet.- még én is meglepődtem a hangom rideg és fájdalmas csengésén.

Hallgattunk.

-Mit akarsz most tenni?- törte meg a csendet.

-Elolvasom apám végrendeletét, aztán majd meglátjuk. Van egy olyan érzésem, hogy a támadók kerestek valamit, és ezt a valamit én hamarabb akarom megtalálni, mint ők. Talán apám végrendeletében van rá utalás.- válaszoltam és elővettem a tekercset.

Lassan szétnyitottam, a szívem összeszorult az ismerős betűk láttán. Miközben olvastam, a szememben könnyek égtek, ajkamat dacosan összeszorítottam.

A következő pillanatban felpattantam, nekiiramodtam a háztetőkön.

-Hé, hova mész?- kiáltotta Sasuke és utánameredt.

-Semmi közöd hozzá.- morogtam.

Csendben haladtunk tovább, a lépteinket elnyelt az éjszaka neszezése.

-Mért követsz?- kérdeztem csöndesen, pár perc néma rohanás után.

-Segítek.- nézett rám komolyan a srác.

-Hú, mi történt, a nagy Sasuke Uchihának bűntudata van?- gúnyoldótam, de Sasuke elengedte a füle mellett a megjegyzést.

Kb. 10 perc után odaértünk a Haruno-házhoz. Puhán leugrottam a kertbe.

-Nem szabadna itt lennünk.- jegyzete meg Sasuke.

-Nem érdekel.- céltudatosan a cseresznyefához léptem és tőle pár lépésre felnyitottam egy csapóajtót.

-Kiskoromban mindig azt hittem, hogy ez a pince, de akkor ezek szerint tévedtem.- futott át az agyamon.

Habozás nélkül elindultam lefelé, Sasuke követett. A fehérmárvány lépcsőfokok visszaverték lépteink neszét.

Egy hatalmas, smaragdzöld márvánnyal kirakott terembe értünk le.

-Mi ez a hely?- súgta az Uchiha megilletődve, a faragott oszlopok között visszahngzottak a szavai.

Hirtelen egy fehér szellemalak jeletn meg előttünk.

-Mi a neved leányom?- susogta a szellemnő, barátságos tekintettel vizslatva engem.

-Sakura Haruno.- öntudatlan bátorság csendült a hangomban.

Sasuke bizalmatlanul méregette a szellemet, annak hosszú, fehér haját, halványzöld kimonóját, a nyakában hordott arany, napot formázó medált. A fiú óvatosan a kunaitartójára csúsztatta a kezét.

-Sakura, mondd meg annak a fiúnak, hogy nem kell kunait rántani, nem vagy veszélyes.- nevetett a nő, áttetsző alakja csak úgy vibrált.

-Sasuke, nincs mitől tartanod, itt biztonságban vagyunk.- néztem az Uchihára.

-Miben segíthetek gyermekeim?

-Vissza szeretném kapni az emlékeim.- léptem előrébb.

-Hogy mi?- értetlenkedett Sasuke.

A szellem bólintott, áttetsző tenyerét a homlokomra simította.

Lehunytam a szemem.

Hangok és zajok...képek...színek...egy-egy arc...egy mozdulat...szavak...könnyek...mosolyok...tanácsok...

Mindez egyetlen, kavargó örvénnyé egyesülve zúgott a fejemben és úgy éreztem, mintha az egészet valami ködös buborék venné körül.

És akkor jött az első fájdalomhullám...mintha valaki tűt szúrt volna a buborékba és belém is...a fejembe hasított a fájdalom.

Éreztem, hogy a lábaim elgyengülnek, lerogytam a padlóra.

-Sakura!- tompán hallottam Sasuke hangját, aztán egy hűvös kéz megnyugtató érintését, ahogy átkarolja forró testem.

-Mit csinál vele?- még így is ki tudtam venni az Uchiha hangjából az aggódást, de meglepődni sem volt időm, mert jött az újabb fájdalom. Ezúttal sokkal erősebb volt, szinte súlyként nyomta a buborékot. Nem bírtam türtőztetni magam, gyötrő sikoly tört fel a mellkasomból.

-Az édesapja lezárta az emlékeit, és ennek a pecsétnek a feltörése okozza a fájdalmat Sakurának.- lehelte a szellemnő, de közben ott éreztem párás kezét a homlokomon.

Apa arca...ahogy velem gyakorol...tanít, hogy jobb ninja legyek...

-Ne! Nem akarom!- a kín most már olyan elviselhetetlen volt, hogy kezdtem elveszíteni az eszméletem. Szabadulni próbáltam, de Sasuke lágyan, mégis ellenállhatatlan erővel lefogott.

Pár pillanat múlva enyhült a nyomás és a buborék szétesett.

Lassan, kábán ébredeztem, még mindent homályosnak és színtelennek láttam.

-Köszönöm.- susogtam rekedtem, a hangomba akaratlanul is fájdalmas árnyalat lopózott.

Mostmár mindent értettem.

A szellemnő aptót biccentett.

-Nem kéne már ilyen későn kint csavarognotok, aludjatok ma éjjel nálam.- ajánlotta fel.

-Köszönjük.

A kísértet végigvezetett bennünket szinte az egész termen, egy falba rejtőző ajtóhoz.

-Pihenjetek nyugodtan, itt biztonságban vagytok.- lehelte.

-Köszönjük.- hajtottam le a fejem.

Egy pici márványszobába léptünk, ahol egy fehér, kovácsoltvas franciaágy állt.

Ahogy az ajtó becsukódott, az érzelemmentes álasrcom lehullt, könnyes szemmel rogytam a padlóra.

Sasuke megilletődve pillantottam rám. Némi habozás után letérdelt mellém, átkarolt.

-Milyen emlékeket kaptál vissza?

-Nem... most képtelen vagyok elmondani...túl friss...majd holnap. Holnap mindent elmesélek.- mormoltam itt-ott elcsukló hangon.

Felálltam.

-Elmegyek fürdeni...

Sasuke válaszul kilépett a szobából.

*

A szellemnő ott "ült" az egyik sozlop tövében és halkan dúdolgatott. Sasuke leült mellé.

-Ki maga?- kérdezte a fekete hajú srác néhány perc hallgatás után.

-A nevem Felicina, de mivel Sakura holnap mindebe beavat, így ma még nem mondhatok többet.- mosolygott a nő.

-Maga...öhm...kísértet?- vonta föl a szemöldökét a fiú.

-Nem, de valami hasonló. Nagyon régen teremtettek a Smaragdbarlang, vagyis ennek a helynek az őrzésére. Inkább szeretem őr-lénynek nevezni magam, mint kísértetnek.- válaszolta Felicina.

Hallgattak.

-Szeret téged.- szólalt meg pár perc csönd után a szellemnő, pardon, őrlény-nő.

-Tudom.- mormolta Sasuke.

-De te nem szereted viszont.

-Ez nem igaz, én csak...nem engedhetem, hogy az érzelmek eltereljék a figyelmemet a célomról.

-Mi a célod?- vonta föl a szemöldökét Felicina.

- Bosszút állnom a bátyámon a szleim haláláért.- felelte keményen Sasuke.

-Á, szóval te vagy a legfiatalbb Uchiha.

-Ismeri a családomat?- döbbent meg a fekete hajú.

-Hallottam már róluk.- mo9solygott sejtelmesen a nő.

Újból hallgattak.

-A bosszú nem tesz boldoggá.- jegyzete meg Felicina.

-De megnyugvást hoz.- visszakozott az Uchiha.

-Tévedés. Ami egyszer megtörtént, már nem fordítható vissza. Akkor sem, ha megtoroljuk az okozóján.- mormolta a lény.

Sasuke erre nem tudott mit válaszolni.

-Segíts neki. Nagy szüksége van rád, még akkor is, a ezt nem hajlandó beismerni.- susogta Felicina.

-Megmondtam már Kakashi-senseynek is: én nem vagyok bébicsősz!- morogta a fekete hajú.

-Akkor miért vagy most itt?- mosolyogott bölcsen az őrlény.- Sakurának senkije sem maradt, egyedül van. Nálad senki sem tudhatja jobban, hogy ez milyen fájdalmas érzés.

Sasuke elhúzta a száját, az ajtóra nézett.

-Na menj, feküdj le te is aludni, holnap nehéz napotok  lesz.- intett Felicina.

-Köszönöm a beszélgetést.- állt fel az Uchiha.

-Szívesen, máskor is...

A srác lassan, halkan nyitott be a szobába. Én már az ágyban fekdütem, mélyen aludtam.

Sasuke halkan belopakodott a fürdőbe, gyorsan letusolt, és felvette az előre odakészített fekete piszamát.

Visszament a szobába és lefekdüt az ágy másik oldalára.

Lassan álomba merült.