Herceg a sötétből

írta: Miyo-chan

3.fejezet: Angyal

/Sasuke szemszög/

Próbálok a kémiatanár mondandójára koncentrálni, de alig látok a dühtől. Legszívesebben visszamennék és beverném az ostoba Sasori képét.

Rápillantottam Sakurára, ő a tanárt nézte.

A szívverése még nem állt vissza normál tempóra, vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam a gyors dobbanásokat.

A lábát a székhez szorította, de az én éles szemem észrevette, hogy egész testében remeg.

A csuklóján meég ltszott a vörös nyom, ahol Sasori megszorította.

Tudtam, hogy egy kémiatanterem nem ideális helyzsín, de meg akartam nyugtatni. Nem akartam, hogy féljen.

Némi tétovázás után lassan, óvatosan megsimítottam a padon pihenő kézfejét. Hűvös ujjaim lágyan cirógatták meleg, selymes bőrét. Olyan volt, mintha egy angyalt simogatnék.

Az Angyal rám emelte kérdésekkel teli, félő smaragdzöld szemét. Biztatóan rámosolyogtam, ire az ő ajka is halvány mosolyra húzódott.

A szíve mostmár normál tempóban vert, a remegése is megszűnt.

Visszafordult a tábla felé, jegyzetelni kezdett.

Most, Sakura selymes bőrének érintése után üres kezem valósággal fájt.

Az óra telt tovább, én pedig egy perc alatt kb. 100 lehetőséget kitaláltam, hogy hogy maradhatnék kettesben Sakurával.

De egyzser csak... az ablakon beáramló levegő felém sodorta mámorító illatát. Összefutott a nyál a számban. Képtelen voltam nem gondolni rá, hogy mi lenne, ha... De nem! Erre még gondolnom sem szabad! Hiszen hogy bánthatnék egy angyalt...

Ökölbe szorítottam a kezem. Küzdöttem lényemnek Azon részével...és most én győztem.

Mikor kicsöngettek, emberi tempóban felálltam és összepakoltam a cuccaimat.

-Ez volt az utolsó óránk?- kérdeztem, bár tudtam a választ.

-Igen.- felelte Sakura, dallamos hangja lágyan a visszhangzott fülemben.

-Megyünk együtt haza?

-Hát nem tudom... én mindig Inoval szoktam hazajárni.- tétovázott a szépség.

Ekkor, mintha hívtuk volna, Ino lépett oda hozzánk.

-Saku, nem lenne baj, ha ma Saival menék haza?- kérdezte barátnőjét.

-Nem baj, menj csak nyugodtan.

-Köszi, imádlak!- azzal a szőke már ott sem volt.-kuncogott

-Úgy hallom szabad vagy.- mondtam hunyorogva.- Szóval...

-Na jó.-egyezett bele angyalian mosolyogva.- Ha még mindig áll az ajánlatod, akkor szívesen elfogadom.

-Rendben.-kacsintottam rá.

*

/Sakura szemszög/

Kellemes, hűvös délutáni időjárás volt, én pedig Sasukéval sétáltam hazafelé. El sem mertem hinni, hogy egy ilyen éjtekintetű tökéletesség lépked mellettem. De vajon miért? Unatkozik? Vagy szánalomból? Azért, mert reggel látott elesni?

Elkomorodtam.

-Mire gondolsz most?- a srác bársonyos hangja kiragadott a töprengéseimből.

-Semmire.- hazudtam.

Némán lépdeltük tovább.

-Mesélj magadról!- kért Sasuke szelíden, gyönyörű, éjfekete tekintetét rám függesztette.

Megborzongtam a tekintetétől.

-Re-rendben.-motyogtam zavartan.- Öhm...október 2-án lestek 16 éves, kedvenc színeim a vörös és a fehér. Sok dolgot szeretek csinálni, sokan mondják rólam, hogy kalandvágyó vagyok. Az édesanyámmal élek együtt.

-És az édesapád...?-kockáztatta meg a kérdést az Uchiha.

-Meghalt.5éve.-suttogtam halkan. Könnyek égtek a szememben, de nagyon igyekeztem, hogy ne sírjam el magam.

-Ó...sajnálom. Nem akartalak felzaklatni.- a hangja együttérzően csengett.

-Nem zaklattál fel, csak...- nevetséges módon elcsuklott a hangom.-... csak még senkivel sem beszéltem róla.

-Ha akarod, velem megbeszélheted.- ajánlotta kedvesen a fiú.

Megráztam a fejem.

- Rendes tőled, de nem hiszem, hogy beszélni tudnék róla. Váltsunk témát.

-Oké. Mi a kedvenc virágod?

A vörös rózsa.- pirultam el.

Sasuke felnevetett. Annyira aranyos volt így, hogy én is akaratlanul elmosolyodtam.

Közben odaértünk a házunkhoz.

-Hát akkor... köszi, hogy hazakísértél és...holnap találkozunk a suliban.- búcsúzkodtam.

-Szia.- mosolygott rám féloldalasan, mire a szívem kihagyott egy dobbanást.- Akkor holnap.

Szédületes mosolyától kicsit még kábán, bementem a házba.