Kísért a múlt...

/Saku szemszög/

írta:Miyo-chan

ajánlott dal hozzá: Keith Urban:Tonight I wanna cry

Sötét,holdfényes éjszaka volt,én pedig Konoha utcáin bolyongtam céltalanul.

Nem tudom...folyton az Ő arca,az Ő szavai jártak a fejemben.

Nagyot sóhajtottam.

-Pedig már több, mint fél éve, hogy elment, de nagyon fáj. Hiányzik...- gondoltam szomorúan.

Elöntöttek az emlékek...amikor kiderült, hogy egy csapatban leszünk...hogy örültem...Sok szép pillanatunk volt: a Halál erdeje... a hídépítős küldetés...a chunnin vizsga...amikor sütiket vittem neki...amikor bementem hozzá a kórházba...

Keserűen elmosolyodtam.

Bármit tettem vagy mondtam, mindig neki akartam bizonyítani, hogy nem vagyok idegesítő és hogy igenis méltó vagyok hozzá.

Észre sem vettem, de máris a Konohából kivezető úton álltam. Pontosan ott, ahol fél éve...

-Bizony Sasuke. Kísért a múlt...-sóhajtottam fel halkan.

De nem csak Az történt itt. Emlékszem,itt csókolt meg majdnem Sasuke... csak később tudtam meg, hogy nem is Sasuke volt, hanem Naruto, aki felvette Sasuke Alakját.

Leültem a kőpadra.

-Szegény Naruto.- gondoltam.- Eléggé maga altt van, mióta Sasuke elment.

Akaratlanul is könnyek szöktek a szeembe, végigfolytak az arcomon.

-Miért mentél el Sasuke?-zokogtam.

Felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejem, szaggatottan sírtam.

Hűvös szélroham söpört végig az utcán, megremegtem.

Ez az illat...

Felkaptam a fejem.

És...ott állt, teljes valójában!

Fekete haját lágyan borzolta az esti szellő, éjsötét szeme töprengő és szelíd volt.

Ledermedtem.

Odalépett a kőpadhoz és leült mellém. Nyugodt tekintettel szemlélte az utcát.

-Mi...mit keresel itt?-nyögtem ki meglepődve.

Gúnyosan elmosolyodott.

-Úgy gondoltam meglátogatlak titeket.

-Te most hülyéskedsz?-vontam föl a szemöldököm.

-Miért,talán nem juthattok az eszembe?- a hangja hűvös volt, érzelemmentes.

-De hiszem több mint fél éve, hogy elmentél!- csattantam fel.- Akkor most mégis miért...?

-Kísért a múlt...-sóhajtotta.

Csönd telepedett az utcára. Valahol fölöttünk elrepült egy madár.

-Nagyon fájt, hogy itt hagytál.- szóaltam meg rekedten. - És még most is fáj...

A gúnyos mosoly eltűnt az arcáról.

-Hülyeségeket beszélsz. Éldd tovább az életed, velem vagy nélkülem, az tök mindegy.-motyogta.

-Nem mindegy!- suttogtam.- Mióta elmentél, minden egyes nap egy újabb tőrdöfés...

-Ugyan,ne dramatizálj.- felnevetett, minden vidámság nélkül.- Másfél, 2 év múlva már arra sem fogsz emlékezni, hogy ki voltam.

Nagyon közel álltam ahhoz, hogy lekeverjek neki egy pofont.

-Hogy mondhatsz ilyet?- háborogtam.-Nem emlékszel, hogy miket mondtam, mielőtt elhagytad Konohát?

-De emlékszem.És?- nézett rám kihívóan.

-Minden szó igaz volt...és még mindig igaz!- mormoltam.

Egy pillanatra melegség villant a szemében, de aztán bosszúsan megrázta a fejét.

-Azóta már megváltoztak a dolgok, te is változtathattál a véleményeden.

Betelt nálam a pohár.

-Szeretlek, hát nem bírod elfogadni?!- kiabáltam könnyes szemmel.- Mindent , amit tettem vagy mondtam, azért volt, mert neked akartam bizonyítani! És mit kaptam? Leidegesítőztél, azt mondtad, gyenge vagyok. Szerettelek, teljes szívemből, de te eltaszítottál magadtól, utáltál! Annyira nehéz elfogadnod, hogy valaki szeret?! Fél éve, fél éve minden reggel bűntudattal ébredek, mert képtelen voltam megakadályozni, hogy elmenj!- zihálva meredtem az Uchihára.

A szeme összeszűkült, azt hittem ordítani fog.

Ehelyett finoman magához húzott és átölelt.

Reszketve, zokogva simultam erős karjainak ölelésébe, bár  eléggé meglepődtem

-Miért csinálod ezt?- sírtam.

-Sajnálom...- suttogta a fülmbe és még jobban magához szorított.

Csendben ültünk, egymást átölelve.

Lassan megnyugodtam, elhúzódtam tőle.

-Nem jössz vissza,ugye?- néztem a szemébe.

-Nem. Értsd meg, nem tehetem.- sóhajtotta.

-Rendben.- a hangom hűvös volt.

-Figyelj, ha beteljesítettem a bosszúm, visszajövök. Ígérem.- gyengéd csókot lehelt az ajkamra.- Szeretlek...

.Én is...-suttogtam kábán.

Felállt, indulni készült.

.Várj! Láthatlak még?- álltam fel én is.

-Mindig veled leszek,itt, a szívedben.-egy ezüst nyakláncot ejtett a tenyerembe.-Viszlát...- hűvös ajkát egy pillanatra az ajkamra szorította...aztán eltűnt.

Kábán néztem az ezüst nyakláncra. Egy kis, kinyitható szívmedál függött rajta, belsejébe belevésve egyetlen szó: örökké.

-Rendben Sasuke...várni fogok.- susogtam.